Jaffa

 Január 29 :  Jaffa

Ókori kikötő város a Földközi tenger partján, úgy tartják egyike a világon a legrégebbi városoknak. Ezt le se tagadhatná a város. Ahogy leszálltunk a buszról és elnyelt minket az óvárosi rész kis sikátorainak zeg zúga, tényleg úgy éreztem mintha kicsit vissza mentem volna az időben, vagy mintha egy forgatás helyszíneit járnám be, és bármelyik sarok mögül előléphetne Daenerys Targaryen. Na de a viccet félre téve, Jaffában tényleg van valami a levegőben, valami olyan amiben ott van a történelem valós esszenciája, és nem csak maga a tudat hogy oké tudod ez egy régi város... sok minden megtörtént itt, hanem tényleg őrzi a lenyomatát a múltjának. 

A legenda szerint Jáfetről Noé egyik fiáról kapta a nevét, aki a nagy özönvíz után kezdte meg a település építését. 

A Jaffa domb tetején magasodik az égig a Szent Péter templom, amely neobarokk stílusban épült újjá, ott jártunkkor mi bemenni nem tudtunk, de kintről meg csodáltuk szépségét és a kilátást ami a tengerre nyílt. 

Az egyik legérdekesebb látnivaló, amely mindig vonzza a turistákat, a Jaffa vágy híd. Ehhez a hídon található zodiákus jegyek közül meg kell találnod a sajátodat és ha meg van a kezedet rá téve, a tenger felé nézve kell kívánnod valamit. Vicces volt amikor kívánni próbáltam kezemben Robikával, kérte hogy "anya egy autót kívánj", végül nem autót kívántam, de mondtam neki hogy ő kívánjon azt magának. 

Jaffa óvárosi része tele van művészeti galériákkal és egy Uri Geller múzeum is van, egy hatalmas vas kanál jelzi az érkezők számára a múzeumot. Óvárosi barangolásunk után nem tudunk nem lenni a tengerpartra, mert annyira hívogató a víz látványa és jól esik az egész napos séta után a cipőnket ledobva a puha homokban lépkedni és üdítő érzés a víz közelében lenni, mivel fúj egy kicsit a szél, nagyon sok szörfös van lent, csodálatos látvány nézni őket, ahogy a hullámokkal mozdulnak egyszerre a deszkáikon, jaj bárcsak egyszer kipróbálhatnám ezt a lenyűgöző sportot. 

Tel Aviv felé vesszük az irányt, Tel Aviv szinte egybe épült Jaffával Tel-Aviv Yafo néven is emlegetik. Át megyünk a Carmel piacon, ahol kávét próbálok venni, de elvitelre nem igazán adnak, kezdek kicsit mérges lenni, kávéért még sose kellett ennyire könyörögnöm, de persze a fáradtság is közre játszik. Végül egy fagyizóban sikerül kávét venni és Robikának fagyit. Itt megint csak magyar szavakra leszünk figyelmesek, egy idősebb zsidó bácsi kedvesen le is áll velünk beszélgetni, a gyermekei itt élnek kint, ő odahaza Magyarországon, beszélgettünk a napokban történt Jeruzsálemi merényletről is, félelmekről , a szavai megnyugtatóan hatnak rám is. Mi szerdán érkeztünk és Pénteken Jeruzsálemben lelőttek 3 embert amikor jöttek ki az imahelyről, azóta az ország a terror készültségét a legmagasabb fokra emelte és rakéta üzenetek is érkeztek a gázai övezetből Izrael felé. Nem félek, de azért van bennem némi fokú bizonytalanság a kialakult helyzetet illetően, mert nem tudom mi fog még történni amíg itt tartózkodunk és nem tudom hogy tudok reagálni egy esetleges váratlan helyzetre. De tudom azt is hogy bízok az isteni gondviselésben és semmi nem történik véletlenül vagy az ő akarata nélkül. Ez az egyetlen kapaszkodóm, ez viszont szikla szilárd. 

 

 

Kultúrsokk

 Január 28: Itt maradtunk Petah Tikván a tegnapi hosszú napot kipihenni, és mert sábát van ugye. Robikával lementünk ketten felfedezni a környéket, és persze levegőhöz térhez engedni a vendéglátóinkat is. Lizit, Kármen kislányát is hagyni egy kicsit az otthon biztonságában anélkül hogy Robika felforgatná azt, mert hát ennyi idős gyerekekkel nem olyan egyszerű ez, amikor az enyém / tiéd mit engedhetek meg magamnak fogalma még nincs teljesen kialakulva. Ez persze okozott némi feszültséget Kármen és köztem de örülök neki hogy meg tudtuk beszélni ezt a problémát és a barátságunk van olyan erős hogy ezen túl tudtunk jutni.

Robikával elsétálunk egy közeli parkba ahol egy játszótér is van, vígan szotyizunk a napsütésben és nézzük a narancsot a fákon (ez még mindig olyan szokatlan az én almákhoz szokott szememnek). A játszótéren 6 fekete kisgyerek játszott, két család gyermekei a szülők a padokon beszélgettek, emlékszem Robika megszeppenve állt ott, nem igazán kezdett el játszani, csak állt és valahogy érezte azt hogy ő itt most más... talán kívülálló. Kultúrsokk a javából, a nyelvüket se értjük, zavarban van érzem rajta. Próbálom oldani, ő meg próbálna kommunikálni de látja hogy hiába beszél ő magyarul nem igazán érti a másik kisfiú mit is akar ő.

Majd a játszótéri kaland után tovább sétálunk és a foci pálya mellett a sábát ellenére találunk egy kis kocsma/bolt féle helyet ami nyitva van. Itt veszek egy colát és megpihenünk kicsit, egy Nigériai férfival kezdek beszélgetni már amennyit tudok, lévén iskolai szinten sose tanultam angolul nehezen értjük meg egymást de egész jól jönnek a szavak, Robika kap egy Glidát (fagyi) a bácsitól. Rendszeresen németnek néznek minket. ( mondjuk a kisfiam szőke hajára és kék szemére nézve lehet én is ezt gondolnám magunkról.)  De ismerik Magyarországot és áradozva mesélnek nekem arról Budapest mennyire gyönyörű város. 

Tel Aviv és a tenger

 

Január 27: Busszal mentünk át Tel Avivba, de lévén hogy hosszú a busz út Petah Tikvából előbb leszálltunk a gyerekek miatt és egy parkban vezettük le a felesleges energiákat. Tel Aviv sokszínű és pezsgő tengerparti város, egyszerűen imádom! Ha város lennék ilyesmi város szeretnék lenni. 

A parkban volt egy idős ázsiai néni aki ott ült a padon körülötte rengeteg galamb és csak etette őket, dobálta a kenyér morzsákat a galambok pedig repültek, az arra járó gyerekek persze hessegették a galambokat, a néni pedig mintha csak ezért csinálná az egészet minden gyermekre őszinte szeretettel mosolygott , kicsit olyan volt mint egy filmben.... a reszkessetek betörők egyik részében van egy hasonló galambos néni.

A parkból besétáltunk Tel Aviv nyüzsis központjában és végig mentünk a híres Carmel piacon is. Hát apám itt aztán olyan sokan voltak hogy mozdulni alig lehetett nemhogy babakocsit tolni. De hát mit várunk egy piactól? Minden van, de tényleg! Rengeteg féle olajbogyó, fűszerek (amiket nem is láttam még soha)  Alíznak vettem itt egy kagylós karkötőt majd a piacról tovább indultunk a tengerpart felé...

Az egész csodálatos volt, a gyönyörű Földközi-Tenger ahogy elterül és a horizonttal egybe olvad. Robika is nagyon jól érezte magát önfeledten hempergett a forró puha homokban, a hullámok simogatták a lábunk. Szedtük a kagylókat, a víz egy picit hideg volt bár inkább sportosnak nevezném, én azért úsztam egy fantasztikusat ott lebegve a vízben ahogy sütött a nap rám, el se hittem hogy én itt vagyok és tél közepe van, de én itt vígan töltődök a tengerben. Olyan élmény volt amit sose felejtek el.
Alig voltunk ott pár percre és máris leszólítottak minket. " óó ti is magyarok vagytok? itt nyaraltok?" Igen így tél közepén itt vagyunk mi is. Áradozunk egy sort a csodálatos időről és jó feltöltődést kívántunk egymásnak. Egyébként szinte nem volt olyan napunk hogy ne találkoztunk volna magyarokkal vagy olyannal aki érti a nyelvünket, szívet melengető érzések és találkozások ezek.
Kint a parton epret, áfonyát esznek a gyerekek mi sörözünk és csak úgy vagyunk szabadon , ebben a tengerparti hangulatban. Az idő meg csak telik... és hát péntek van és ha péntek akkor itt sábát van. A sábát pénteken délután veszi kezdetét és szombatig tart. Pihenő nap, ilyenkor nem dolgoznak már és tényleg egy belső megpihenés veszi kezdetét. A boltok és a busz se úgy jár már, így történik hogy végül kénytelenek vagyunk taxival vissza utazni Petah Tikvába, van még ilyen leintős kisbusz is, de annak a megállója 1 óra sétára van, és a belvárosban épp tüntetés is van mint azt később megtudtuk. Egy arab taxi sofőr visz minket vissza. Vannak fenntartásaink vele kapcsolatban és nem csak nekem de Kármen arcán is látom egy kicsit a riadalmat, főleg amikor más útvonalon visz minket mint amit Kármen férje Attila mondott neki. De aztán a nagy dugóra hivatkozik... és kiderül hogy egyébként rendben van a hapsi, de egyszerűen sose lehetsz biztos benne, mert ahogy mindenhol máshol úgy itt is vannak jó emberek és rosszak is.

Petah Tikva

 Nem adtam fel azon elhatározásom hogy írjak Izraeli utunkról , csak az életünk pörgése a napi harcok keresztül húzták az erre szánt időm és energiám, de most újra itt vagyok és folytatom.

Január 26: Petah Tikva délelőtt csodálatos napsütésben elindulunk felfedezni a várost, mindenféle típusú házak a régitől az egészen modernen át vegyes a felhozatal a házakon légkondi, felül napelem rendszer kis bojlerrel itt a hűtés-fűtés így működik. Ami egy igazán előremutató dolog kevesebb káros anyag kibocsátás. Az izraeli zászló is gyakran szembe tűnik, az itt élők büszkék a származásukra és ezt bátran mutatják is kifelé. A zsidókon érezni hogy zsidók főleg aki vallásos , tisztelik a saját szabályaikat és be is tartják őket, összetartoznak , egy külön kis sziget ők. Tiszteletet parancsol számomra ahogy ők viseltetnek a dolgaik az életük iránt. Az első utunk bevásárolni vezet innivalót és rágcsát a gyerekeknek hogy bírják a napot valahogy. Egy helyi nagy spar féle boltba megyünk. Az árakat elnézve az ember nem is akarja átszámolgatni otthon ez vagy az mennyibe kerülne, jobb ha nem hasonlítjuk össze, rengeteg élelmiszer jóval drágább kint, viszont vannak olcsóbb termékek is pl kozmetikumok, pelenka stb...
Szóval az első vásárlás a boltban : rengetegen vannak, a kasszás nő az előttem lévőhöz teszi a cuccom, nem is tudok figyelni mert Robika egy nyalókáért könyörög épp, nem érti a nő hogy szólok neki de érzem a feszkóját, végül csak sikerül fizetni, de pörgés van ezerrel. Az utcán lévő helyi árusok viszont nagyon kedvesek és kérdezik honnan jöttünk, aranyosan mosolyognak és bólogatnak mikor mondom, tudják és ismerik Magyarországot és ez jó érzéssel tölt el. Sikerül beszerezni egy baseball sapkát Robikának, télen ugye nem gondoltam hogy kéne azt is elcsomagolni, itt meg a szemét süti ki a nap szegénynek, szóval meg van a kis sapka, a Donald Trump tértől nem messze vettük. ( Igen itt még ilyen tér is van!) A buszon vissza felé Robika már nagyon könyörög a joghurtjáért szóval még a megállóba kinyitom neki, és egy helyi árustól szerzett villával neki esik enni, az egész annyira szürreálisan vicces, jókat nevetünk Kármennel. A nők a sorban már a boltban arra biztattak nyissam csak ki neki had egyen, de én megszoktam hogy nem majd ha kifizettük, nagyon szeretik itt a gyerekeket mindenki kedvesen mosolyog ránk és nem néznek csúnyán ha a boltban balhézik a ded. Tetszik ez a fajta lazaság, jó lenne itthon is kevésbé befeszülni, csak hát itt sok ember mentalitása más, és szeretnek rossz szemmel nézni hogy érezd már magad szarul a neveletlen kölyköd miatt, aki amúgy lehet csak fáradt, éhes simán rossz napja van, de az ítélkezés itt csúnyán be van vésődve az emberek agyába, na ezzel ott kint nem találkoztam, igazán üdítő volt ezt megtapasztalni. Ami még nagyon tetszett az a kollektív buszozás hogy mindenki segít a másiknak, hogy hol szálljon le, hangosan kiabálják a sofőrnek hogy : Regggááá reggáá! (várj várj!) ha valaki lassabban száll le vagy babakocsival van mint ugye mi. 
Mire vissza érünk Kármen férje Attila készített ebédet nekünk. Robika túlpörög a sok ingertől és a babakocsis fáradtságot idegesítő nyüzsgése váltja fel, nagy nehezen le teszem aludni és utána a teraszon kávézok és napfürdőzök. De közben érzem nehéz lesz neki megszokni az itt létet, látom rajta hogy kiszakadva a saját közegéből teljesen más, és nehezen tudja befogadni a ne vedd el, ez nem a te játékod szituációkat.
Még este lemegyünk a közelben lévő játszótérre. Robika kiabál az orosz gyerekek után: Várjatok meg! de a testvérpár elszalad előle, ő meg nem érti. Nem érti hogy nem értik amit mond, néz rám furán mit csinál ő rosszul hogy őt itt nem értik meg? 

 

 

 

Megérkezés Izraelbe

 

 Izrael

Korán reggel érkezünk a reptérre, nagy az izgalom mindkettőnkben hiszen ketten utazunk Robika és Én repülővel , több mint 3 óra az út. Tündéri kisfiú a reptéren, tényleg nagyon jól viselkedik élvezi a mozgólépcsőzést a repülők látványát. Majd felszállunk a gépre, és a biztonsági övvel való bíbelődés is eléggé leköti. De aztán amikor megkezdjük a felszállást óriási hisztiben tör ki a fiatalember csapkod, rúgkapál , a szemüvegem is lerepül, a telefonom kinyomja a lábával. (szóval az időt se fogom tudni... a pin kód természetesen otthon) Miután felszállunk egy kedves  vallásos zsidó bácsi cukorkával kínálja de Robika hozzá vágja, nem igazán akar megnyugodni, majd nagy nehezen cicin elalszik és 3 órán át a karomban tartva alszik egy nagyot. A nyakam nyújtogatva próbálom megállapítani merre járhatunk épp, a Földközi Tenger csillogása tűnik szembe, páratlan látvány ilyen magasságból és tudom hogy már nem lehetünk messze, csak sejtéseim vannak mert ugye a telefonom kikapcsolt a hiszti közben. Miután Robika felébred elviszem a mosódba pelenkát cserélni, a wc igencsak szűkös de megoldjuk valahogy viszont nekem is kéne cserélni betétet na itt konstatálom hogy jóval előbb kellett volna de ugye a körülmények meg a kezemben alvó gyerek erre nem igazán teremtettek lehetőséget, közben be mondják hogy 10 perc múlva elérjük Izrael légterét és foglaljunk helyet a mosdót már ne használjuk.  Kikecmergünk és a leszállásnál jön az újabb hiszti. Majd leszállunk, eszméletlen jó idő, mi persze téli meleg kabátban, érzem hogy a hátamról csorog az izzadság ahogy táskával és a kezemben Robikával lekecmergek a repülőről. Buszra szállunk ami a reptérre be visz minket. Jönnek az ellenőrző pontok. Viszonylag könnyen megy minden , mindenki nagyon segítőkész és kedves, főleg hogy látják gyerekkel vagyok. Robika is vidáman köszönget mindenkinek: Salooom! Hello! Thank you! Teljesen természetesen használja az újonnan elsajátított szavakat. Amikor kérünk egy nagy csarnokba ahol a bőröndjeink vannak hirtelen megijedek : óóó itt rengeteg szalag van, honnan fogom tudni melyik a miénk???!! Aztán rájövök hogy ki van írva, oké keresd a rózsaszínt ( WizzAir) mondom magamnak, meg is találjuk már csak két csomag árválkodik a szalagon az egyik a mi bőröndünk. Oké ez meg van , de vajon hol lehet a babakocsink? Nézelődök körbe, már éppen egy információs pult felé tartunk Robikával ( aki szerencsére nem akar elszaladni, és über cukin jön mellettem amíg én vonszolom a bőröndöt. ) Amikor megpillantom hogy a sarokba babaülések és babakocsik vannak ledobva. Ah és itt a miénk is! Szuper! Robikát bele ültetem és kifelé tartunk. Itt már megkönnyebbülök hogy minden meg van, sikeresen itt vagyunk. A kijárat előcsarnokában Attila Kármen férje vár minket. Kimegy, húh jól esik elszívni egy cigit a hosszú út után és pólóra vetkőzni ebben a tavaszi időben, virágok, napfény, pálmafák. Éles váltás megérkezni ide az otthoni didergős Januárból. Attila rendelt nekünk egy taxit, azzal megyünk Petah Tikvába. Egy orosz taxisofőr visz minket, oroszul szól valami a rádióból. A kocsiból nézelődve pálmafákat, az út mentén kaktuszokat látok. Annyira szokatlan a szemnek, olyan mediterrán az egész. Narancs és citrom fák. Fürdik a szemem a látványban ide oda kapkodom a fejem hogy mit látok még! Aztán megérkezünk, Kármen a ház előtt vár minket! Jó újra látni , jó megérkezni és itt lenni. A lakás nagyon szép, Kármen főzött nekünk, eszünk ( itt még a paradicsom íze is más, olyan mint otthon a nyári, csak itt télen is kapod azt a plusz zamatot) és gyerekek is ismerkednek egymással. Este még megiszunk két pohár sört, beszélgetünk majd jól esik bezuhanni az ágyba és pihenni, hallgatni a felhallatszó ismeretlen zajokat, érezni a tavaszias meleget. 

 

Gyógyír északi szélre (Könyvajánló )

 

Daniel Glattauer Gyógyír északi szélre című könyvének címe alapján nem is gondolnánk, hogy egy szellemes, romantikus levélregényhez van szerencsénk.
A könyvet olvasva olyan érzésem volt mintha két idegen emailjeit olvasnám, és nyitnám meg újra és újra, izgalommal várva mit fognak válaszolni egymásnak, ezáltal a könyv eléggé letehetetlen és nagyon szépen vezeti az olvasót, mert egyre többet és többet akarunk megtudni Leo Leikéről és Emmi Rothnerről.
A levelezés Emmi miatt indul útjára, véletlenül egy betűvel többet üt le, így a Like magazin helyett a levele Leo Leikénél köt ki. Egy szellemes, iróniával fűszerezett, baráti levelezés veszi kezdetét, majd egyre bensőségesebb levelek követik egymást és a két ismeretlen egymásba szeret pusztán a szavak útján. Tudom, ez már-már fikciónak tűnhet, de mégse annyira lehetetlen mert annyira friss és annyira mai. Mindenki megtalálja egy kicsit magát vagy Emmi, vagy Leo karaktere mögött , hisz a nagy többség zsebében ott lapul az okos telefon egy pittyenés után vadul kutatunk ki a táskáját ki a zsebét, mert mindig ott, lebeg a folyamatos online vagyok érzése a fejünk felett. A leírt szó sokszor többet ér, mint a kimondott, számomra ez egy fontos tanulsága a könyvnek, hisz ez a két ember úgy zsonglőrködik a szavakkal, amiket írnak egymásnak, hogy elkerülhetetlen hogy bele ne szeressenek egymás mondataiba. Az olvasó pedig ebbe a lehetetlen valótlan valóságba, ahol 7 hónapig levelezik egymással Emmi és Leo. Többet nem árulok el… megér egy olvasást még akkor is, ha nem romantikus beállítottságúak vagyunk, jókat fogunk mosolyogni ezen a kedves, szellemes levelezésen.

 

 

új lendület régi írások

 Itt az új év! Új lendület! ( Igen és miután ezt a két mondatot megírtam mentem kiönteni a bilit, öltöztetni és beírni hogy my little pony negyedik évad 20. rész amiről kiderült hogy nincs is olyan vagy amúgy mégse ott tartott... ) Pedig amúgy azt szerettem volna írni hogy szeretnék gyakrabban írni, persze ezt a gyerekeim meghiúsítják olykor, de nem fogom rájuk. Egyébként is mintha minden év elején jönnék ilyen elhatározássokkal. De most tényleg fogok írni, régi írásokat is fogok közölni ennek nagy része a jelenlegi valóságomhoz nem kapcsolható vagy a múltbéli események feldolgozására íródott vagy a képzelet műve. 

Szóval érkezik is az első ilyen régebbi írásom. 

Állok a pszichiátriai osztályon a szubintenzív részleg ajtajával szemben, a feliratot olvasom épp: 14 éven aluliaknak belépés csak, saját felelősségre. 5 nap múlva 15 vagyok szóval be kell mennem. Látnom kell anyát. Ott ül egy asztalnál a tekintete fátyolos és távolba révedő, mintha ott se lenne, ez nem ő csak a bábja. Örül nekem. Szőlőt is hoztam. Azt mondta kínáljam meg a barátnőét. Egy idős hölgyre mutat, akinek remeg az egész teste. Oda nyújtom a szőlőt, de nem veszi el. Azt mondta anyám tegyem a szájába és etessem meg. Úgy tettem. Egyesével rakosgatom a remegő testbe a szőlő szemeket. Anyámnak vittem a szőlőt nem ennek a néninek, nem egy öreg beteg nőt akarok etetni, hanem megölelni anyát és elmondani neki, hogy félek és hogy hiányzik és hogy holnap indulok és hogy szükségem lett volna rá. De nem. Most mégis mi lesz? Egy hét és kezdődik az iskola. Azt mondta el megyünk együtt bevásárolni, kapok új táskát, tollakat, füzetet mindent, amire szükségem lesz, melltartót is ígért és új törölközőt a kollégiumhoz. De nincs semmi. Anyám sincs. Csak gyógyszeres elnyomásban utazó valakim. Holnap beköltözöm a kollégiumba és ott leszek két hétig, Budapesten fogok élni. A középiskola más. Hogy fogok így átöltözni tesi órán? Melltartó nélkül? Jó nem olyan nagy a cicim, de mindenkinek csipkés szép alsója van, meg tanga. Ezek budai lányok. Szépen öltöznek. Én meg? Én meg csak ülök, és ezen rágom magam miközben a szőlő szemeket rakosgatom egy szájba. Fontosabb dolgom is akad, mint saját magam, a végén még félre nyel a néni.